Szokatlan dolog beszámolót írni a nyári táborról novemberben, de valahogy az idő múltával váltam egyre biztosabbá abban, hogy életem egyik legizgalmasabb történetét élhettem át idén nyáron, 2017. július 11 – én, valahol a Bakonyban.

A július 11-én megtett út

Az egész egy átlagos kétnapos portyaként indult: a Farkasgyepűtől pár kilométerre lévő táborhelyünkről a Köves-patak mentén indult el a Szalamandra őrs a Csurgó-kúthoz, amely egy sziklából előtörő forrás. A kút mögött egy kaptatón túl egy mezőre értünk ki, a sárga kereszt jelzésű turistaút a kukoricások közt érkezik be Magyarpolányba. A falu nevezetessége a 43 országos védettségű tornácos bakonyi parasztház a főút mentén. Az út folytatásában hamar sziklás talajú fenyvesbe értünk be, ez egy nagyon szép szakasz, többször találkoztunk szarvasokkal is. Az erdőből csak Döbrönte községnél értünk ki, ekkor késődélután volt már. Úgy döntöttünk, hogy a község mellett található Szarvaskő várában fogunk aludni. Ez egy nagyon szép várrom remek kilátással. Itt kezdődtek az izgalmak.

Szarvaskő vára – forrás: indafotó

Bár gyönyörű időnk volt, a „biztonság kedvéért” kikeresett időjárásjelentés vihart jelzett az éjszakára, márpedig a vár nem tűnt túl szerencsés választásnak a vihar átvészelésére. Egyrészt nem volt a közelben fa, ahová kifeszíthettük volna a ponyvát (amelyet mindig az eső ellen viszünk magunkkal az ilyen portyákra), másrészt az egész térség legmagasabban fekvő pontjaként a vár valószínűleg szabályosan vonzza a villámokat. Ezt azonnal jeleztem az őrsömnek, azonban eddigre már annyira lelkes volt mindenki a várban alvás gondolatától, hogy a felhőtlen kék ég alatt holmi internetes időjárásjelentés nem volt kellő motiváció a továbbindulásra egy végigtúrázott nap után, én pedig a korukra való tekintettel hajlottam a „rendben, de éjszaka esőben rosszabb lesz helyet keresni” – típusú érvkészletre.

A várfoglaló lelkesedés a horizonton megjelenő első fényvillanásokkal egy időben kezdett megtörni, és valahogy a ponyva sátorrá alakításának lehetőségéről szóló elbeszéléseim is egyre nagyobb érdeklődésre tettek szert, így a félhomálynál még kicsit világosabb fényviszonyok között indultunk neki az alkalmasabb hely keresésének. Az ideális túlélőhely egy akkora cserje- és famentes terület, ahol mindannyian elférünk a felszerelésünkkel együtt, amit ráadásul elegendő fa is körülvesz ahhoz, hogy a ponyvát minél több oldalról ki tudjuk feszíteni (kötelet is hoztunk magunkkal).

Ekkor még nem tudtuk, hogy milyen kálvária vár ránk: a vár környezetében ligetes pusztaság található, távolról jó sok tökéletesnek tűnő hellyel, de sajnos ezek a helyek közelebbről megvizsgálva mindig alkalmatlannak bizonyultak. Néhány ilyen sikertelen „felfedező-kitérő” után az egyre nagyobb sötétségben az őrstagjaim hangulata kezdett pánik-szerűvé fokozódni. Úgy döntöttem, hogy céltalan bolyongás helyett a turistaúton haladjunk és az út szűk környezetében keresgéljünk helyeket.

A helyzet izgalma fokozódott, amikor a turistaút a ligetes rész után sűrű erdőbe ért: itt már tényleg koromsötétben, a zseblámpáinkkal világítva loholtunk, miközben egyszerre próbáltam rábukkanni A Tökéletes Helyre, nem elveszteni egyetlen őrstagomat sem, és alapvetően megnyugtatni mindenkit, hogy azért korai még őrsi halált vizionálni. Ráadásul mindenkinek eszébe jutott valamilyen sztori egy durva viharról, ami még embert is el tud sodorni.

Nagyjából fél kilométernyi erdős szakasz után ismét tisztásra értünk ki, ekkor már egészen közel látszódtak a villámok, és ahogy egy-egy magányos fa a puszta dombtetőn hirtelen kirajzolódott majd újra eltűnt a villámok fényében, kezdett egészen horror-szerűvé válni az este. A horror akkor vált egészen komollyá, amikor kicsit messzebb az úttól a villámok fényében egy fehér furgont véltünk felfedezni. Először azt hittük, megmenekültünk, hiszen ahol furgon van, ott ház is, és az időjárásra való tekintettel csak beengednek minket, vagyis hát csak lesz valami. A furgon közelében azonban házat nem találtunk, csak egy egészen kísérteties, furnél-lemezekből és üveglapokból összetákolt bódét a fák között (már amennyire a sötétben láthattuk), amint megláttuk, mindannyian tudtuk, hogy jobb lesz ezt a helyet minél hamarabb magunk mögött hagynunk.

A bódé a Google műholdképén (mi Észak felől érkeztünk)

Csak hogy a furgon kedvéért letértünk a turistaútról (kicsit pontosabban: arról a ritkásan jelzett keréknyomról, ami turistaút-gyanánt átszelte a pusztát), és hirtelen nem voltam biztos benne, hogy valaha visszatalálunk. Végül szerencsésen tippeltünk, visszataláltunk az útra, de egy újabb erdősebb szakaszhoz érve több őrstag is jelezte, hogy ő már nem bírja tovább a feszített menettempót és a veszélyeket. Ekkor pihenőt hirdettem a lassan csöpörészni kezdő esőben, és elindultam a szűk környék felkutatására, amikor megpillantottam A Tökéletes Helyet: valamilyen telepített kisebb akácos lehetett, szabályosan egymással párhuzamos fasorokkal, két fasor közt füves talajjal és elegendő hellyel.

Villámgyorsan elkészült a beosztás, hogy melyik őrstag adogatja nekem a kis botokat (ilyeneket szoktunk begyűrni a ponyva széleibe, és ehhez csomózzuk a kötelet, mert a kis fém karikákat kitépné egy nagyobb szél), melyik a kötéldarabokat, ki követi minden lépésemet egy zseblámpával, ki gyűjti egy helyre a felszereléseinket stb. Mire az eső nagyobb cseppekben kezdett esni, az őrs nagy része már vízvédett helyen volt, és csak egy elitosztag maradt kint tökéletesre feszítgetni a kötélzetet.

Hangulatkép elalvás előtt

Az eső három órán át szakadt, szerencsénkre a ponyva jó szolgálatot tett, majdnem mindenünk száraz maradt. Szintén nagy kegyelem, hogy a szél a fák között nem volt elég erős ahhoz, hogy elszakítsa a ponyvát vagy a kötélzetet, és a föld is elég sík és száraz volt ahhoz, hogy a nagy mennyiségű lezúduló vizet a mély felé vezesse el, ne pedig alánk. Továbbá hangyaboly sem akadt a közelben, úgyhogy minden adott volt egy nyugalmas alváshoz – épp szükségünk is volt rá.

Hajnalban azért az is kiderült, hogy húsz méternyire található egy kedvelt vaddisznó-dagonya, de ekkor is mázlink volt, mert az öttagú vaddisznó-család minket gondolt erősebbnek, úgyhogy sértődött röffenésekkel elhagyták a helyszínt. Legközelebb már szikrázó napsütésre és az időközben újra kipihent őrstagjaim csevegésére ébredtem. Nagyon szuper volt 🙂 Gyorsan megszemléltem az előző éjjel összetákolt ideiglenes sátort és nagyon büszke lettem magamra:

Mint kiderült, majdnem három kilométert tettünk meg a sötétben, és nagyjából két kilométernyire kerültünk így a táborhelytől. Az út további része viszont már biztosan alkalmatlan lett volna a ponyvázós bravúrra, ráadásul a turistaút annyira ritkásan volt jelölve, hogy még a nappali fény mellett is eltévedtünk – szóval az éjszaka hajrájában az utolsó alkalmas helyet találtuk meg.

Micsoda élmény!