2020. március 4-én azonosították Magyarországon az első fertőzöttjét az „új-típusú” koronavírusnak, így a cikk írásakor egy hónap híján egy éve csöppentünk bele mindannyian ebbe a nagyon új, kihívásokkal teli helyzetbe.

Azóta az egész világnak alkalmazkodnia kellett valamilyen módon a járványhoz, így a cserkészmozgalomnak is. Az évforduló apropóján született ez a cikk, melyben bepillantást engedünk, hogy a mi cserkészcsapatunkban hogyan nézett ki ez a folyamat, milyen következtetéseket tudtunk közösen levonni, és hogyan készülünk a jövőre.

Jogi szabályozás

A Magyar Cserkészszövetség ajánlása mentén a kezdetektől fogva az iskolákra érvényes szabályozást alkalmaztuk a saját működésünkre is. Vagyis amikor az iskolák digitális tanrendre váltottak át, mi is online térben folytattuk az őrsgyűléseket.

A két hullám között ismét lazultak a korlátozások, így a nyári tábort is megszerveztük (méghozzá rekord idő alatt: egy hónap állt a rendelkezésünkre), és – szabadidős programként ugyan, de – az őszi portyát is meg tudtuk tartani.

A második hullámot követő ismételt lezárások után aztán kaptunk konkrét jogértelmezést az operatív törzstől, amely alapján a járványügyi szabályok egyéni betartásával, a rendőrségnek tett előzetes bejelentés után szervezhetünk őrsi szintű programokat a szabadban.

Ezzel a lehetőséggel több őrs élt is már.

Higiénés kultúra

Az egyik legérdekesebb tapasztalatunk az volt a nyári táborral kapcsolatban, hogy nem várhatjuk el a résztvevőktől, hogy a korábbi évek táboraira kísértetiesen hasonló programon egyik évről a másikra teljesen új szokásokat és kultúrát alakítsanak ki, ezzel minden higiénés szabályt és ajánlást betartva. Nekünk kell olyan módon megszerveznünk ezeket a programokat, hogy a higiénia már a tervezés során is szempont legyen.

Erre pozitív és negatív példát is tudok hozni a nyári táborból: pozitív példa, hogy idén szándékosan olyan helyre mentünk, ahol kőházban tudtunk meleg vízzel fürdeni és mosogatni. Szokásos sátraink helyett idén mindenkinek saját kempingsátrat kellett hoznia. Ez persze merőben szembe ment a táboraink szokásos nomád jellegével, de érzékeltük, hogy e nélkül felelőtlen lenne tábort tartanunk. Ezzel szemben ugyanakkor azt feltételeztük, hogy a résztvevők maguktól is elkerülik a korábbi évek azon bevett szokását, hogy sportprogramok szüneteiben többen is megosztják egymással a kulacsaikat. De mivel nem változtattunk a kereteken, ezek a régi szokások reflexszerűen visszajöttek, járvány ide, járvány oda. Szerencsére senki sem lett koronavírusos.

Mire számíthatunk?

Összességében azt látom, hogy a karanténcserkészet nem igazán cserkészet. Teljesen más online őrsgyűlést, vagy vezetőségi találkozót tartani, mint élőben. Sokkal kevesebb a lehetséges téma, teljesen más eszközöket kell használnunk. Ez pedig nem csak a vezetőket helyezi a komfortzónán kívülre, hanem a cserkészetünk egyik fontos részét is elveszítjük.

Komoly felelősségünk, hogy őrizzük a cserkészet hűvösen parázsló tüzét, hogy ha majd legyőztük a vírust, újra felcsaphassanak a lángok. Azt gondolom, egy hosszabb ideig elhúzódó hasonló helyzet komolyan veszélyeztetné a csapatunk fennmaradását.